Számvetés és jövőkép

25 éves az Erdészeti és Faipari Dolgozók Szakszervezete


Az eltelt negyedszázad emberi léptékkel számolva majd’ egy generációváltás, de a szervezeti történelemben is jelentős idő.
Az utóbbi 25-30 év politikai változásai, a rendszerváltás sorozatban hozták a különböző szervezetek föloszlását és újak alakulását: vagyis a szakszervezeti pluralizmus kialakulását. Ennek a folyamatnak nem csupán a „tisztán” politikai szervezetek, pártok voltak részesei, elszenvedői, nyertesei, hanem az olyan „soft” politikai alakulatok is, mint a szakszervezetek.

Mi is a szakszervezet?

Mielőtt tovább mennénk, állapodjunk meg a szakszervezet meghatározásában!
Az uralkodó történeti definíció szerint a szakszervezet „bérkeresők folytonos egyesülése, amelynek célja, hogy fenntartsák vagy javítsák alkalmazásuk feltételeit”.
Magyarországon az 1992. évi XXII. törvény (Munka Törvénykönyve) meghatározása szerint szakszervezeten a munkavállalók minden olyan szervezetét érteni kell, amelynek elsődleges célja a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek előmozdítása és megvédése.
Mi Tóth András definícióját fogadjuk el: Szakszervezeten munkavállalói érdekképviseleti szervezetet értünk, amely munkavállalók olyan állandó személyegyesülése amelynek, elnevezésétől függetlenül, elsődleges célja tagjainak munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek védelme és előmozdítása.
A szervezetszociológiát nem az érdekli, hogy milyen szervezetek (szűntek meg) alakultak, hanem, hogy a társadalmi szükséglet/igény milyen jellegű változásokat kényszerített ki.
A rendszerváltozás előtt a hazai szakszervezeti mozgalom konglomerátuma komoly repedéseket szenvedett el, borítékolni lehetett a mamutszervezet részekre bomlását, átalakulását. Sokan a megszűnését is megjósolták.
Hasonló folyamatok zajlottak a tagszervezetek – melyek ugyancsak összetettek voltak – háza táján is. Ebbe a körbe tartozott az erdészeknek „otthont” adó MEDOSZ is. Az egykor 370 000 tagot számláló mamutszervezet – taglétszámát tekintve a nyolcvanas években a negyedik legnagyobb hazai szakszervezet – számos agráralágazat dolgozóit fogta össze: a mezőgazdaságban, az élelmiszeriparban, a vízügynél, az erdőgazdálkodásban foglalkoztatottakat. (Egy 1976-ban született politikai döntés lehetővé tette, hogy a MEDOSZ alapszervezeteket hozzon létre a termelőszövetkezeti alkalmazottaknak is.)
Az első komoly repedést az jelentette, amikor a tömörülést alkotó ágazatok a szervezeten belül különváltak és bizonyos autonómiára tettek szert.
Lássuk milyen szakszervezeti típusok jöttek létre a tagság alapján:
• szakmai alapon szerveződő,
• ágazati alapon szerveződő,
• vállalati szakszervezetek,
• politikai és vallási alapon létrejött,
• nemzetiségi alapon szerveződő, valamint
• regionális alapon szerveződő.
Spanyolországban a két jelentős szakszervezet közül az egyik a kommunista párttal szövetkezett, a másik pedig szocialista szakszervezetnek tekinti magát. Hasonló a politikai megosztottság Franciaországban és Olaszországban, ahol kommunista és szocialista/keresztényszocialista szakszervezetek működnek. Belgiumban és Hollandiában kereszténydemokrata-szociáldemokrata irányú a megosztottság.
A volt szocialista országokban az alulról szerveződő szakszervezeti mozgalom politikai megosztottsága szintén kialakult a rendszerváltás éveiben.
Lengyelországban már 1980-ban létrejött Gdanskban a Szolidaritás Független Szakszervezet, és ezt követte a volt kommunista szakszervezeti szövetség utódszervezete.
Magyarországon a Liga és a Munkástanácsok a keresztényszociális oldalt, a SZOT utódszervezetei és az újak pedig a másik oldalt képviselik.
A szakszervezetek működését az egyesülési törvény szabályozza, mely szerint, a munkavállalók önkéntesen alapíthatják meg, melyhez minimum 10 fő szükséges. A szakszervezet az alakuló ülésén elfogadott alapszabály szerint működik.

(keretes)

Az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT) a szellemi tevékenységet folytatók és a velük egy munkaszervezetben dolgozók szakszervezeteinek országos konföderációja, amely elsősorban kutatási, felsőoktatási és más értelmiségű munkahelyeken dolgozók szakszervezeteit képviseli.
Az ÉSZT közel 20 éves fennállása óta fő feladatának tekinti, hogy a társadalomban és azon belül a munka világában harcoljon az ÉSZT tagszervezetei és ezek szerveződési területén dolgozók érdekeiért, a társadalmi, erkölcsi és anyagi-szociális megbecsülésük színvonalának javításáért.
Az ÉSZT érdekérvényesítési körébe tartozónak tekinti mindazokat a foglalkoztatási területeket és ügyeket, amelyeket a tagszervezetek képviselnek függetlenül az adott terület, szervezetrendszer foglalkoztatási formáitól.

Egy kis történelem
A 19-20. század fordulójáig egy 1875-ös belügyminiszteri rendelet alapján a munkások érdekvédelmére csupán a segélyező és a szakegyletek működését engedélyezték. Ezek a hatóságok által elfogadott alapszabállyal rendelkező szervezetek voltak. Ebbe a körbe tartozott többek között az Országos Erdészeti Egyesület is.
A rendelet a sztrájkot nem tiltotta, csak a szervezését és a támogatását. Ami ugyebár fából vaskarika. A tagság a díjat, a szaklap előfizetési díjaként fizette be, ez képezte az ellenállási alapot.
Az első szakszervezetet 1862-ben a nyomdászok hozták létre. Ismert, hogy ennek a szakmának a képviselői mindig is a munkásság legértelmesebb, legképzettebb rétegét alkották (természetesen írástudók és olvasottak voltak, jól ismerték a helyesírást is). A cipészek 1868-ban, a szövőmunkások és a zsinórkészítők 1871-ben, a vasasok 1877-ben, a szabósegédek és szabómunkások 1890-ben hoztak létre szakegyletet. A közalkalmazottak 1869-ben hozták létre az Első Magyar Általános Tisztviselői Egyletet.
Ezekben az egyletekben gyors- és helyesírási, nyelvórákat szerveztek és előadásokat tartottak.
A politikai kötődés hamar kialakult, a szervezett munkások a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz tartoztak. Az európai országokat megjárt munkások magukkal hozták ezt a „küldetést”. A hazai szakszervezetek és az MSZDP viszonyában a 20. század első éveiben alakult ki ez a kapcsolat, amely 1948-ig tartott.
A pártutasítás már a 19. században is működött, mert az MSZDP 1890.évi kongresszusán megfogalmazták: "A szakegyesületi szervezetek csak akkor felelnek meg feladatuknak, ha az egész országra terjednek és az összes szakma munkásait magukban foglalják."
1898-ban létre jött a Szakszervezeti Tanács 126 szakmai egyletből és 23.603 fizető tagból. Főfeladata a szervezetek kiépítése, az alapszabályok kidolgozása, a politikai nevelés, a munkássajtó terjesztése, a bér- és sztrájkmozgalmak szervezése volt. Létre jött egy héttagú végrehajtó bizottság, melynek feladata főleg az volt, hogy a szakszervezetek, a szaklapok működését és irányát figyelemmel kísérje, azok fejlesztését elősegítse. A politikai felügyelet tehát elég szorosan működött.
Kiharcolták a panaszbizottság intézményét. Ezeket tekinthetjük az üzemi háromszög elődjeinek is, ahol a munkásokat a szakszervezetek képviselték a munkáltatók és a kormány megbízottjai mellett. Ebben az időben nőtt a taglétszám, 1916-ban 55.338, 1917-ben már 215.222 szakszervezeti tag volt.
A szervezettség 1912-ben csupán 23 százalék volt.
A szakszervezetek mindig azzal foglalkoztak, ami a munkásokat a leginkább érintette. A munkásvédelmi törvények, a munkásbiztosítás általánossá tétele szerepelt a tennivalók között. Támogatták a kollektív szerződések megkötését, munkajogot ismerő tisztségviselőket képeztek.
Nem utolsó sorban széleskörű nemzetközi kapcsolatokat építettek ki.
A személyesség jellemezte a mozgalmat, apró-cseprő ügyekkel is komolyan foglalkoztak. Mindez erősítette a tagság kötődését.
A szervezetet a kompromisszumkészség jellemezte. Ez a türelmes alapállás biztosította a fennmaradásukat és meglapozta a Bethlen-kormánnyal való kiegyezést, a legális működést. Ebben az esetben a szocdemek a szakszervezetek hátán maradhattak benn a politikában. (Esetünkben a társadalom szervezete tartotta életben a politikai szervezetet, amit fordított hajtószíj effektusnak nevezhetünk.)
A szakszervezeteknek stabilitást biztosított az anyagi háttér, melyet a tagdíj jelentett. A tőkével jól sáfárkodtak, székházakat, munkásotthonokat építettek, de bérházakat és üdülőket is vásároltak, fogyasztási szövetkezeteket szerveztek, és bővítették a segélyezésre, oktatásra, kulturális célokra felhasználható pénzt.
Később a Gömbös-kormány olasz mintára munkáskamarákat akart felállítani, amelyekbe minden munkás és munkaadó köteles lett volna belépni. El akarták vonni a kollektív szerződéskötés jogát, eltörölni a sztrájkjogot is. A tervek a szakszervezetek ellenállásán megbuktak. Mindez az akkori viszonyok demokratikus voltát jelzi.
1938 végén az új sajtótörvény alapján, a Népszaván és néhány közlönyön kívül minden kiadványukat betiltották, szűkült a propaganda lehetősége.
A korábbi szakszervezeti támogatásnak eljött a böjtje, 1939-ben a belügyminiszternek föltűnt, hogy a szakszervezetek alapszabály-ellenesen támogatják anyagilag az MSZDP-t: ezt követően a szakszervezeteket kormánybiztosok ellenőrizték.
Még a II. világháborúba való belépés után is folytatódott a szakszervezeti élet, sőt tagtoborzást is kezdeményeztek.
1944 októberében elkezdődött a rivalizálás a szociáldemokraták és a kommunisták között a szakszervezeti befolyásért. Közeledtek a választások! A kommunisták 1945. elejére a bányászok, bőrösök, építők, magán- és közalkalmazottak, textilesek, fémipariak, közlekedésiek, vasasok, vegyészek szakszervezetében megszerezték a főtitkári pozíciók többségét.

(Keretes)
A Famunkások Szakszervezetének taglétszáma:
1945. december – 9500 fő
1946. július – 10.970 fő
1947. július – 14.306 fő
1948. július – 17.623 fő

A szakszervezetek gazdasági és szociális érdekvédelmi funkcióját az 1945-ös programok nem tartalmazták, és nem tisztázták a szakszervezetek szerepét, a szakszervezetek önállóságát. A pártirányításról vitáztak, a pártok vezetői küzdöttek egymással, elfoglalták a szervezetek irányítását.
Gyakorlatilag innen számíthatjuk a szakszervezetek államosítását. A helyzet nem lehetett egyszerű, a politikatörténet – valószínűleg nem véletlenül – még nem tárta föl feketén-fehéren ezt a folyamatot. A vezetőknek a szervezetük politikai függetlenségét kellett áruba bocsátaniuk a személyes, egzisztenciális előre lépésükért.
Az 1946-ban megkötött kollektív szerződések jobb munkafeltételeket
biztosítottak, többek között naponta fél óra fizetett ebédidőt, évente 8 fizetett ünnepnapot. bár az előző évi kollektív szerződésekhez képest már nem számított ünnepnek a Húsvét Hétfő, Pünkösd Hétfő és a Halottak Napja.
A sztálini hajtószíj megindul
Ekkor fogalmazták meg először nyíltan, hogy a szakszervezeteknek szolgálniuk kell a pártot. Meghatározták a szakszervezet feladatait a népi demokráciában. A dokumentumokban ilyeneket olvashatunk:
A párt a munkásosztály élcsapata. A szakszervezet pedig a legfontosabb
bázisa legyen a pártnak. A szakszervezetek tevékenységében érvényesülni kell a párt gazdasági és politikai irányvonalának. Más szóval is: A szakszervezeteken keresztül érvényre kell juttatni a párt politikáját. Valamint, itt következik a hajtószíj szerep: Összekötő szerepet kell játszaniuk a párt és a nép között. Továbbá: A szakszervezetek a szocializmus iskolái legyenek. Bár a szakszervezet a dolgozók érdekvédelmi szerve, de ezt csak úgy tudja gyakorolni, ha minden rendelkezésére álló eszközzel mozgósít a termelés növelésére.
Ezek elég egyértelmű követelmények.
Mindez azzal a paradigmaváltással járt, hogy a politikai tevékenység, a hatalomgyakorlásban való részvétel került túlsúlyba, és vezetett ahhoz, hogy a szakszervezetek mozgalmi hagyományai erodálódtak, valamint háttérbe szorult a gazdasági és szociális érdekvédelem. A szakszervezeti vezetőknek pedig föl kellett vállalniuk a termelést támogató politikai tevékenységet, főfeladatként.
A folyamatot a szocialista politikai irodalom így írta le: mindez teljes torzuláshoz vezetett a mozgalomban.

(Keretes)
A hajtószíj

A szíjhajtás forgó tengelyek közötti energiaátvitel egy módja. A tengelyekre egy-egy megfelelően kialakított tárcsát erősítenek, a szíjtárcsákon végtelenített hajlékony szíjat vetnek át, mely a tárcsákra ráfeszül. A nyomatékot és a forgó mozgást a szíj általában súrlódás segítségével viszi át, a meghajtást biztosító erőgéptől a munkagép(ek)re.
Szíjhajtást általában ott alkalmaznak, ahol a tengelyek nagyobb távolságra vannak egymástól. A súrlódással kapcsolódó szíjhajtásoknál mindig fellép kismértékű látszólagos csúszás, mely az átvitt nyomatékkal nő, ezért ezek a szíjhajtások pontos kinematikai kapcsolatra nem alkalmasak. Előnyük, hogy túlterhelés esetén megcsúsznak és ezzel a kapcsolódó gépeket védik törés ellen. Igénytelen üzemű, könnyen szerelhető energiaátvitelt jelentenek. A szíjhajtások általában érzéketlenek a gyártási pontatlanságokra, rezgéscsökkentő hatásuk is van, karbantartásuk egyszerű, kenést nem igényelnek.

Az 1948. márciusi Országos Értekezleten, és a XVII. szakszervezeti kongresszuson már nyíltan fogalmaztak, az érdekvédelmet át kell értékelni, az érdekvédő szakszervezetek nem illenek az új politikai struktúrába. A szakszervezeteknek új szerepet, a párt és az állam, a társadalom közötti hajtószíj szerepét kell ellátniuk.
A folyamatot az 1950. júliusi párthatározat zárta le, mely 1966-ig kijelölte a szakszervezetek mozgásának kereteit.
A felső vezetés integrálódott a hatalomba, és megszűnt az alulról építkező mozgalmi jelleg. A szakmák szerinti szerveződést a jobban átlátható és irányítható ágazati modellre való áttérés követte, leképezve a gazdaságirányítás szervezeti elveit. A demokratikus centralizmus elvét követve a szakszervezeti felső vezetés igazodott a párt felső vezetéséhez. A szakszervezeti vezetők pártfunkciót is viseltek, akik a szakszervezetben végezték a pártmunkát.
A szakszervezetek a bérezés, a munkaidő, a munkafeltételek ügyébe nem szólhattak bele, hanem az államtól kapott feladatokat (munkavédelem, társadalombiztosítás, üdülés, szociális ügyek stb.) látták el.
1953-ban Nagy Imre reformjai, majd az 1956-os forradalom hozta a változások reményét: visszaállították a szakszervezetek érdekvédelmi funkcióját, az üzemeket a munkások ellenőrizték, kibontakozott a demokrácia. Akárcsak 1948 előtt. Névváltozás következett: Magyar Szabad Szakszervezetek. Új szakszervezetek, szakosztályok, tagozatok jöttek létre.
A munkásokat érintő összes ügyben vissza akarták állítani a szakszervezetek jogait: bérezés, munkaközvetítés, munkanélküli segély.
Létre jöttek a munkástanácsok, mint az üzemek felelős gazdái a termelési kérdésekben fejtették ki a véleményüket.
A SZOT elnöksége 1956. október 24-én a Népszavában közzé tett kiáltványa, mellyel igyekezett csillapítani a tömeghangulatot, hatástalannak bizonyult.
1956. október 26-án a SZOT feloszlott, és a vezetést átvette a Magyar
Szabad Szakszervezetek Országos Szövetsége. Az ideiglenes intéző bizottságban helyet foglaltak a régi, addig mellőzött, bebörtönzött
szakszervezeti vezetők, valamint új forradalmi szakszervezeti vezetők is”. Az új vezető testület kimondta, hogy a szakszervezetek elsőrendű
feladata a dolgozók érdekvédelme, elfogadta a politikai pártoktól való
függetlenség elvét, kilépett a Szakszervezeti Világszövetségből (SZVSZ) .

A Szaktanács 1956. november 16-án irányelvet adott ki a munkástanácsok és az üzemi bizottságok viszonyáról: „az üzemi bizottságok a dolgozók érdekképviseleti szervei, amelyek az igazgató tanács előtt képviselik a dolgozók minden irányú érdekeit. Az üzemi munkástanács és az üzemi bizottság egymásnak nem alárendelt szervek.

Feloszlatták a Központi Munkástanácsot, és letartóztatták a munkástanácsok vezetőit.

Az 1957. januári X. szakszervezeti plénum a következő évtizedekre meghatározta a szakszervezetek mozgásterét.
Gáspár Sándor elnök beszámolója az önkritikus hangok mellett a „hajtószíj” szerephez való visszatérést sugározta. A szakszervezetek „...nem kaptak olyan politikai, társadalmi súlyt, amely az uralkodó osztály, a munkásosztály legnagyobb tömegszervezetét megillette volna...nem volt elég lehetőségünk, hogy összhangot teremtsünk a társadalmi érdek és a munkások egyéni érdekei között.”
A beszámoló több jogot igényelt a szakszervezeteknek a gazdaságpolitikában, az élet- és munkakörülmények alakításában. Elvetette ugyanakkor a szakszervezetek függetlenségét, és az önállóságot hangsúlyozta, ami azt jelentette, hogy a párt a jövőben ismét a szakszervezetekben dolgozó párttagokon keresztül érvényesíti elképzeléseit. A szakszervezet a pártpolitika közvetítő és végrehajtó szerve maradt.
A plénumon felszólaló Kádár János elutasította a függetlenség elvét
és a sztrájkjogot. A Kádár-Gáspár vonal érvényesülése azt sugallta, hogy
a munkásság végül is „csak” a Rákosi-Gerő féle politika ellen lépett fel,
és nincs szükség gyökeres változásra. A szakszervezeti vezetés figyelmen
kívül hagyta a munkásság 56-os követeléseit, az új szakszervezeti
politika kialakításának igényét.
Újraindult a „hajtószíj”
A forradalom leverése után a politikai megtorlás elsősorban a munkástanácsok vezetőit sújtotta, a szakszervezetek hagyományosan a háttérben maradtak. De azért nem maradtak el az efféle „bírálatok”: A szakszervezetek „jobboldali szociáldemokrata befolyásnak adtak teret....Nem vették tekintetbe, hogy a jobboldali szociáldemokraták hazánk és dolgozó népünk esküdt ellenségei, a háborús gyújtogató imperialisták zsoldosai...”.
Egy plénumon felszólaló Kádár János visszatérítette a szervezetet a hajtószíj szerephez. Az MSZMP 1957. júniusi országos értekezlete figyelmeztette a szakszervezeteket, hogy nem válhatnak „a termeléssel nem törődő, a munkafegyelemmel szemben közönyös, bérdemagógiának
teret adó szervezetté.”
Világos beszéd.
A gazdaságirányításban visszatért a tervutasításos rendszer. Az MSZMP a szakszervezeteket a munkástanácsok ellen fordította, majd ez utóbbiakat rendeletileg feloszlatta.
A közvetlen pártirányítás mindennapi gyakorlattá vált.
A Szakszervezetek Országos Tanácsa főtitkára a párt Politikai Bizottsága tagjaként, a Szakszervezetek Megyei Tanácsának titkárai a megyei pártszervezet végrehajtó bizottsága tagjaiként biztosították hajtószíjként a kézi vezérlést.
Még a legapróbb kérdésekben is illett kikérni a pártszervezet véleményét. Az önállóságnak még a látszatára sem ügyeltek.
A szakszervezetek fő feladataként a munkaverseny, a sztahanovista és az újítómozgalom szervezését jelölték meg.
Az ágazati szakszervezetek azonban az adott lehetőségek között éltek az önállóságukkal: a bérezés, üdülés területén léptek fel a tagság érdekében, továbbá szociális, egészségügyi és munkavédelmi intézkedéseket tettek. Máshol a kulturális tevékenység, a szakmai képzés kerülte ki a központi utasításokat.
A 60-as évek végén a gazdasági reformokkal párhuzamosan a pártvezetés újrafogalmazta a szakszervezetek szerepét. Elismerték a társadalom érdektagoltságát! A szakszervezetek feladata újra az érdekképviselet lett, de maradt a termelést segítő tevékenység. Egészen faramuci megfogalmazás született: a szakszervezetek önállóak, de nem függetlenek, hisz’ a pártszervezetek határozatai az MSZMP tagokra kötelezőek. Az 1966-os határozat az új gazdasági mechanizmushoz, a gazdaságirányítás reformjához igyekezett illeszteni a szakszervezeteket, amelyek egyetértési és véleményezési jogot kaptak. Részt vettek a kollektív szerződések, a munkavédelmi, az újítási, a törzsgárda szabályzatok kidolgozásában. Horribile dictu vétójogot is kaptak, mely új lehetőséget biztosított. A bizalmiak visszakapták azokat a jogokat, melyeket 1948-49-ben elvettek: az egyetértési jogukat a bérek megállapításánál. Elvben tehát a szakszervezetek igen széleskörű jogosítványokkal rendelkeztek.
Mindezek megvalósítását gátolta a gazdasági vezetők ellenérdekeltsége, a centralizmus, a párttól való függőség és a megmaradt hajtószíj effektus.
Egyes szakmákban visszatértek a régi hagyományaikhoz: a nyomdászok János ünnepélye, vasasok juniálisa, a sportversenyek kis lépések voltak a hagyományos szakszervezeti közösségek újraélesztésére.
A szakszervezetek XX. kongresszusa 1963 májusában elfogadta az MSZMP javaslatát: „a magyar szakszervezeti mozgalom feladatai a szocializmus teljes felépítésének időszakában” címmel, ám ebben nem adott új funkciót a szakszervezeteknek, viszont részletesen tárgyalták a szocialista munkaversenyt. A szakszervezeti kongresszus a fő feladatnak a termelés támogatását irányozta elő: a harmadik ötéves terv végrehajtása segítését.

1962 elején tekintette át a párt Központi Bizottsága és a PB a szakszervezeti mozgalom helyzetéről készített jelentést.
A május 3-i PB ülésen felmerült az is, hogy kell-e egyáltalán erről
tárgyalni. Az üzemi tanácsok, a társadalombiztosítás és az
üdülés témája döntötte el, hogy ezekről beszélni kell. A jelentés a „felszabadulástól” a 60-as évekig elemezte a szakszervezetek helyzetét. Kifogásolta a szakszervezetek 56-os szerepét, nem értett egyet a sztrájkjog követeléssel és bírálta a „szabad szakszervezetek” megjelölést, mint a párttól való függetlenség kifejeződését. A szakszervezetek részesei a szocializmus anyagi alapjai lerakásának, a munkáshatalom erősítésének. Részt vesznek a tervezésben, a gazdasági feladatok megoldásában, közreműködnek a dolgozók élet- és munkakörülményeit érintő törvények megalkotásában, a végrehajtás ellenőrzésében. Feladatuk a munkavédelem, a társadalombiztosítás és az üdülés szervezése.
A jelentés kitért az üzemi tanácsokra is, megállapította, hogy 90 százalékos szervezettség mellett nincs szükség azokra.
A megfogalmazás az adtam is meg nem is élvét tükrözi, mert a „részesei”, a „részt vesznek” megfogalmazások meglehetősen lazák, konkrét meghatározások nélkül. A „feladatuk” megjelölés már határozott célokat jelent.

Az MSZMP KB 1964 decemberében jóváhagyta a gazdasági mechanizmus reformjának gondolatát, és határozatot hozott a reform kidolgozására.
A szakszervezetek fenntartással fogadták a határozatot, és a régit dicsérték. Gáspár Sándor indokolatlannak tartotta a korábbi gazdaságpolitika bírálatát. Talán ekkor rajzolódott ki feketén-fehéren a választóvonal az ortodox-fundamentalista kommunisták és a reformpártiak között.

A KB 1966. májusi ülésének határozata alapján a tervutasításos rendszert felváltja 1968-tól a gazdasági szabályozókon alapuló gazdaságirányítás rendszere. A reformmal legalizálódott a több szektorú szocialista gazdaság, növekedett a kereskedelem szerepe.

A szakszervezetek felső vezetése ellenérzésekkel ugyan, de egyetértését adta a gazdaságirányítás átfogó reformjához. Már az előzetes viták során követelték, hogy a villamosenergia-ipar, a bányászat, a kohászat, a szállítás és a hírközlés továbbra is kötelező tervfeladatot kapjon.
Ezek az ágazatok voltak a leginkább konfliktusképesek, s nem akarták az önállóságuk növelését. Helytelenítették, hogy a bérek, jövedelmek a vállalatok nyereségéhez kapcsolódjanak. Tiltakoztak a magánszektor nagyobb mozgástere ellen is. Aggódtak, hogy a vállalati önállóság, a nyereségérdekeltség következtében kevesebb pénz jut szociális kiadásokra. Az eredmények – és a pozícióik – megóvását, csak a régi módon tudták elképzelni, és központi intézkedéseket sürgettek.
Ebből az rajzolódik ki, hogy a szakszervezetek nem a haladás oldalán, hanem az ortodox pártvonal pártján álltak. A történelem nem őket igazolta, bár, mint látni fogjuk, ez az álláspont kerekedett fölül a hetvenes évek elején, és visszarendeződik a politika és a gazdaság a korábbi módszerekhez. Ezt a szakszervezeti vezetők győzelemként ünnepelhették, de az öröm nem tartott tovább másfél évtizednél.

Hegymenetben a szakszervezetek

Ez nem azt jelenti, hogy a szakszervezetek elérik a szerepük csúcsát, de ismét bővülnek a lehetőségeik.
A reformtervek körvonalazódásával a párt Politikai Bizottsága ’66. májusi határozata újrafogalmazta a szakszervezetek szerepét. Elismerték, hogy a hatalom támogatása mellett a szakszervezetek tevékenységei közé tartozik az érdekképviselet is. A határozat szerint elvileg lehetséges, hogy
„gazdasági, államigazgatási és szakszervezeti szervek – sőt esetenként a kormány és a SZOT – között nézeteltérések keletkezhetnek. Az adódó véleményeltéréseket az egész nép érdekeinek megfelelően kell megoldani...” Abban az időben még nem volt bevett fogalom a partikuláris érdek, mivel nem is fogalmazódhatott meg.
Nyers Rezső úgy fogalmazott, hogy a szakszervezetek „sajátos partnerei
legyenek a gazdasági és az állami vezetésnek...képviseljék a dolgozók érdekeit, szüntelenül egyezkedjenek a másik féllel, és meg is egyezzenek vele.” Ez a megfogalmazás is kitűnően jellemzi a sem kiköpni, sem lenyelni állapotát.
Az 1966. júniusi minisztertanácsi-SZOT közös határozat értelmében a szakszervezetek részt vesznek a népgazdasági tervek kidolgozásában,
a beruházási rendszer kialakításában, az árreform kimunkálásában
és más, makrogazdasági teendőkben. Az ágazati szakszervezetek és a minisztériumok megállapodásokat kötöttek az együttes feladatok végrehajtására.
1967-ben került sor a Munka Törvénykönyv módosítására, aminek alapján a szakszervezetek jogosulttá váltak a kollektív szerződés megkötésére, továbbá a döntésre a vállalati szociális és kulturális alapokról. Az új Munka Törvénykönyv nem rendelte a szakszervezetek alá a munkaügyi döntőbizottságokat, csupán biztosította a szakszervezeti részvételt.

Ezek szerint a szakszervezetek továbbra is a munkavédelmi, egészségvédelmi, társadalombiztosítási feladatokat látták el és szervezték az üdülést. A Munka Törvénykönyv a vállalati önállósághoz kapcsolódva megadta a szakszervezeteknek a kifogásolási- és vétójogot, melynek értelmezése a gyakorlatban nem volt egyértelmű. A szakszervezeti vétójog alkalmazásának kérdését megtárgyalták a SZOT és a kormány 1967-től rendszeressé váló együttes ülésein. A SZOT vezetése pedig irányelveket adott ki az értelmezésére. A vétójog kizárólag vállalati szintű lehetőség volt, melyhez szükség volt a vállalati szakszervezeti tanács egyetértésére is.

Véleményezési jogot kaptak a szakszervezetek a gazdasági vezetők kinevezésénél, leváltásánál, minősítésénél, ám a gyakorlatban a kinevezések, leváltások a pártszervek egyetértése után lezárt ügyekké váltak.
A szakszervezetek elvileg a vállalat minden területéről véleményt mondhattak. Az egyetértés azonban sok esetben formális volt a valóságban, hiszen a minisztériumoknak hiába volt előírás a szakszervezetekkel való egyeztetés, ha úgy ítélték meg, hogy az
egyeztetés miatti késedelem hátrányokkal járt, eltekintettek attól. A szakszervezetek tehát részeivé váltak az államigazgatásnak és az állami gazdaságirányítási rendszernek. Osztoztak a döntések felelősségében.

A SZOT Elnökség 1966 novemberében kiadott választási irányelvei a mozgalom alapvető feladatává tette az üzemi szakszervezeti munka, az üzemi demokrácia erősítését. A választási irányelvek alapján az
olyan szervezetekben, ahol nagy volt a létszám, több műszak, távol eső
telephely volt, s nem lehetett egyetlen taggyűlésen összefogni a tagságot,
üzemi, illetve vállalati szakszervezeti tanácsot kellett alakítani.

A SZOT 1967. májusi, XXI. kongresszusán módosították a szakszervezet Alapszabályát. Kimondták, hogy az ágazati kongresszusok megelőzik a SZOT kongresszusát. Szűkítették az elnökség hatáskörét, de azzal együtt megnövekedett a titkárság szerepe.
Az elnökség, a titkárság és az apparátus még a részletkérdésekben is irányította az ágazatokat. Ehhez természetesen szükség volt sok függetlenített munkatársra.
Az apparátusok fenntartása, a szakszervezetek működése évről-évre többe került. 1968-ban megközelítette a 800 milliót mind a bevétel, mind a kiadás. A bevételek túlnyomó része a tagdíjból származott.
1968-tól változás történt a szervezetek pénzügyi gazdálkodásában is: az addigi 35 százalék helyett a tagdíjak 50 százaléka maradt az alapszervezeteknél. A helyi pénzfelhasználás serkentette a tagdíjfizetést, nőttek a különböző segélyezési lehetőségek. Ekkor változott meg az 1955-ös tagdíjbesorolás rendszere is.

A pártirányítás gyakorlata és a retrográd ideológia
A 70-es években a gazdasági reformot megakasztották a párt fundamentalista körei. A hatalomhoz ragaszkodó szakszervezeti vezetés pedig félt, hogy a valódi érdekvédelem, a felkészülés a piaci mozgásokra, a gazdasági versenyre veszélyezteti a pozícióit.
A szakszervezetek és a párt viszonya – a hajtószíj szerep – nem változott. A politikai határozatok elfogadása akadálytalanul érvényesült az alapszervezetekben.
A szakszervezetekben kicsiben megismétlődtek a párt, a kormány illetve a gazdasági vezetés ügyei, témái. A szakszervezetek támogatták a "fejlett szocializmus építését".
Ennek ellenére a tagok mindennapi életét segítő szolgáltatások – munkavédelem, üdülés, béren kívüli juttatások, kulturális- és sporttevékenység – kötötték a tagságot, már csak azért is, mert bizonyos juttatások a szakszervezeti tagsághoz kapcsolódtak. Ennek ellenére csökkent a szakszervezetek iránti bizalom és az aktivitás.

A szakszervezetnél párton kívüli főtitkár nem volt, 10 százalék alatt volt a párton kívüli központi vezetőségi titkárok, osztályvezetők, alapszervezeti függetlenített titkárok aránya. Ez a vezetői garnitúra nem volt érdekelt a reformokban. Érthetően, ragaszkodtak a biztos egzisztenciát nyújtó beosztásukhoz, ami a reformok szelében meginoghatott.
Ezzel is magyarázható, hogy a felszólalásaikban felléptek a reform „negatív” jelenségei ellen.
Egész sor indokot vonultattak fel 1972 szeptemberétől a reform
megállítására, megelőzve az MSZMP KB 1972. novemberi ülésének állásfoglalását. Követelték a nem kívánatos magas bérek, jövedelmek korlátozását, a kisiparosok, kiskereskedők szigorúbb adóztatását. Mindezt annak az ideológiának az alapján, hogy a nagyipari munkásságnak nem biztosított az anyagi jólét, amely társadalmi helyzetéből adódik. A
„munkásosztály és a szövetkezeti parasztság” jövedelmeiben egyetlen ponton, az átlagon felüli jövedelmeknél volt lényeges különbség.


A kettős funkció és az érdekpluralizmus

A szakszervezetek feladata mi is lehetett ebben a felemás helyzetben? A
„társadalmi osztályok, rétegek helyzetéből adódóan érdekellentétek,
ellentmondások is mutatkoznak egyes népgazdasági ágak, vállalatok
dolgozói, az országos, a területi-helyi érdekek között a nemzeti
jövedelem elosztásában, az ár-, a bér- és a piacviszonyokban” – fogalmazódott meg a Szakszervezeti Szemle hasábjain. Állandóan hangoztatták a párt és szakszervezeti vezető testületek a kettős funkciót, az érdekvédelmet, a termelést segítő tevékenységet és emellett a szakszervezeti nevelő munka kiemelt jelentőségét. Ez időben már elfogadták, hogy többféle érdek is létezik. A pártvezetés megtestesítette a köz-, a népgazdaság, a társadalom magasabb rendű érdekét, de
elfogadta az üzemi, vállalati szintű érdek megjelenítését, sőt még az
egyén érdekének létezését sem tagadta.
„A szakszervezetek valódi feladata – az érdekegyeztetés, az érdek összehangolás, a konfliktusok élezése helyett – a konfliktusok
tompítása. Összeköttetés teremtése a párt által megtestesített általános érdek, és az üzemek munkásai által képviselt partikuláris érdek között.
Tudatformáló szerepük a partikuláris érdekeknek az általános érdekhez
való igazításában áll. Az erre való mozgósítás kifejezésre jut a szocialista munkaversenyben, brigádmozgalomban, az újítómozgalomban és minden
tevékenységben, amely a termelés és az üzem gondjainak megoldását
segíti elő.”
A fenti idézet ugyancsak a Szakszervezeti Szemléből való az érdekviták cikksorozatából, mely 1974-ben folyt a lap hasábjain.

Kiépül a bizalmi rendszer

Az egy gazdasági vezető által irányított termelési, gazdasági egységben szakszervezeti csoportok alakultak, amelyeket a bizalmiak irányítottak. A bizalminak kettős feladata volt. Az egyik, hogy a szakszervezeti ügyeket végezte, a másik, gyakorolta mind azokat a jogokat, amelyeket az 1948/49-es években elvesztettek, és most visszakaptak. A bizalmi legfontosabb joga volt az egyetértési jog, melyet a dolgozók személyi alapbérének megállapításában gyakorolt. Véleményt, javaslatot terjeszthetett elő az élet- és munkakörülményeket érintő kérdésekben, ellenőrizte a rendeletek, határozatok megtartását, a dolgozók, hangsúlyosan a nők- és a fiatalok védelmére hozott intézkedések érvényesülését. A bizalmi képviselte a csoportja tagjait „a munkaviszonyt érintő kérdésekben, a dolgozók érdekében, nevében és helyettük eljárhatott.”
Kezdeményezhette a vétójog alkalmazását, amelyről a szakszervezeti
bizottság döntött. Egy felmérés szerint 1971 májusa és 1975 januárja között 18 szakszervezet 136 esetben emelt vétót.

A bizalmi szerepének megerősödése új helyzetet teremtett, a társadalombiztosítás, üdültetés területén. Igyekeztek minél többet elérni a béren kívüli juttatásokból. A hetvenes évek második felétől fokozatosan romló anyagi körülmények ellenére is aktív kulturális és sporttevékenységet folytattak, mely valódi kötődést is jelentett a tagság körében.

Mi is a szakszervezet?

A szakszervezetek „önálló”, de nem független hatalmi tényezők lettek. A szakszervezeti struktúra változatlan maradt ugyan, de a különböző szintű szakszervezeti szervek jogosítványainak növekedésével meghaladták a szovjet típusú társadalmak szakszervezeti modelljét. Az önálló, de nem független szakszervezetek megjelölés a gazdaságirányítás „sem tervutasításos rendszer, sem piaci viszonyok” felemás állapotát képezte le. A szakszervezetek így „sem nem hajtószíj, sem nem klasszikus szakszervezet” állapotába kerültek.
A korszakzáró, 1980 decemberében tartott XXIV. kongresszus szerint a szakszervezetek továbbra is „önálló", de nem független tényezők. Ez a fából vaskarika a tagság gondolkodó részének emészthetetlen volt. Az MSZMP 1983 októberében hozta a szakszervezetekről az utolsó állásfoglalását. A helyzetet jól jellemzi ez a semmit mondás: „a szakszervezeti politikában nincs szükség alapvető változásra". De azért még megerősítették a szakszervezetek transzmissziós szerepét. Állítólag már voltak, akik nyíltan követelték a szakszervezeti intézményrendszer demokratizálását, de őket háttérbe szorították.
A szakszervezet saját gazdaságpolitikájának kidolgozása és ütköztetése a párt és állami szervekkel 1983-ra megtörtént, de nem hozott érdemi áttörést.
A 80-as években szakszervezetek helyzete tükrözte a társadalmat, amelyben létezett. A gazdaság a tervutasítás és a piaci viszonyok elfogadása között ingadozott, a politikai struktúra nem változott, csupán a vezetők. A tagság részéről jelentős nyomás nehezedett a tisztségviselőkre: a szakszervezeteket is új alapokra kell helyezni, meg kell teremteni az önálló szakszervezeti politikát. Az 1987. júliusi SZOT állásfoglalás már jelezte, hogy egyre erősödnek a szakszervezeti elképzelések a párt vonalával szemben: önállóságot és valódi érdekvédelmet akartak.
A párt 1983 októberében adott ki utoljára állásfoglalást a szakszervezetekről. Ebben megállapította: „a szakszervezeti politikában nincs szükség alapvető változásra”.
Megerősítették a szakszervezet hajtószíj szerepét, és háttérbe szorultak azok, akik követelték a szakszervezetek demokratizálását.
A társadalom igényeit nem vették figyelembe, és nem figyeltek arra sem, hogy új szelek fújnak egyre erősebben. A lengyelországi példa, a Szolidaritás megalakulása és harca sem volt elegendő intő jel.

Ebben az időben számos tudományos műhelyben (SZEKI) és a gyakorlat frontján is készültek koncepciók, tervek a szakszervezeti munka megreformálására. Ezek azonban nem kaptak nagyobb nyilvánosságot, szinte titokban születtek.
A vasipari kutatók önálló tagozatot kívántak létrehozni, a nyomdászoknál a sajtó és a könyvkiadói szakma sajátosságainak megfelelőbb érdekvédelmi munkáról születtek tervezetek, mindezek a kezdeményezések nem törhették át a SZOT szervezetpolitikai elképzeléseit – olvasható egy tanulmányban.
Ezt azzal magyarázták, hogy a szervezet politikai, agitációs- és propaganda osztályokon cserélődtek legkevésbé az emberek. A reális gazdasági helyzetet elemző és a változásokat megfogalmazó, nyelveket beszélő szakemberek elsősorban a gazdaság- és életszínvonal-politikai
osztályon dolgoztak.

Erjedés a szakszervezeti mozgalomban

Az ekkoriban született előterjesztések, jelentések, elemzések már egyértelműen jelezték, hogy nemcsak gazdasági, hanem társadalmi,
politikai, ideológiai és legitimációs válság van Magyarországon.

Az 1986-ban megtartott XXV. kongresszus „úgy tett”, mintha semmi sem változott volna, mintha minden zavartalanul folyna a régi mederben. A háttérben nyilván ádáz küzdelem és vita dúlt az élet által fölvetett jelenségekre adandó válaszokról, de egyelőre a fundamentalista erők kerekedtek fölül.

Közben a „terepen” megindult az addigi egységes szakszervezeti struktúra átalakulása, bomlása, és elkezdődött a SZOT-n kívüli szakszervezetek szervezése.
Az 1987. júliusi SZOT állásfoglalás először jelezte, hogy az egyeduralkodó állami és párt koncepcióval szemben a szakszervezetek valódi önállóságot és érdekvédelmet akartak.

A szakmai sajátosságokat kifejező és önállósulási törekvések, az egyén felé forduló szakszervezeti munka párosultak a tagság részéről gyakorolt nyomással, hogy a szakszervezeti munkát is új alapokra kell helyezni. Nem lehetett megállítani a folyamatot, melyben a szakmai szervezetek, az alapszervezetek felléptek az önálló szakszervezeti politika megteremtése
érdekében.
Az ágazati, szakmai kongresszusokon mind élesebben fogalmazták meg a feszítő gazdasági és társadalmi gondokat. Követelték többek között a bányászat, a kohászat, a vasút, az egészségügy legfőbb gondjainak átfogó rendezését.

A gazdasági válság társadalmi válságot okozott, az emelkedő árak, a csökkenő bérek, az elértéktelenedő nyugdíjak, a foglalkoztatási biztonság megszűnése súlyos gondokat okozott.

Független szakszervezetet szerveztek az akadémiai kutatóintézetekben, az egyetemeken, és 1988 májusában megalakult a Tudományos
Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (TDDSZ). E sorok írója maga is ott volt az alakuló gyűlésen.
Az új szervezet léte felgyorsította azokat a folyamatokat, amelyek a régi szakszervezetekben is megindultak.

Több mint paradigmaváltás

Az MSZMP májusi országos értekezlete a SZOT számára is iránymutató volt, a pártban történt személyi változások a SZOT-ra is hatottak. Véget ért a Kádár-Gáspár-korszak.
A SZOT új vezetése 1988 júliusában felhívással fordult a szervezett
dolgozókhoz, melyben fordulatot, reformot és megújulást követelt az
egész társadalomban és a szakszervezeti mozgalomban.
Ugye milyen érdekes ez a megfogalmazás egy, a mindenható párttól már függetlenné vált szervezettől! A paternalizmusban szocializálódott „politikusok” az önálló cselekvés gondolatáig sem jutnak el, hanem valami modern „divina machinában” reménykednek.

1988. decemberében került sor a szakszervezetek országos értekezletére,
mely állást foglalt a mozgalom helyzetéről, megújításáról, az érdekképviseleti munka fő irányairól. Az értekezlet a szakszervezeti működés kudarcait a „kettős funkció” téves szerepfelfogásának tudta be, vagyis annak, hogy a szakszervezet a pártállam kiszolgálójává vált. Leszögezték, hogy meg kell teremteni a hatékony érdekképviseletet és
érdekvédelmet.
Ezzel az országos értekezlet feladta a kettős funkció és a demokratikus
centralizmus elvét, szakított a „hajtószíjas” sztálini szakszervezeti koncepcióval, kimondták a szakszervezetek pártoktól (!) való függetlenségét, és az államhatalommal való új viszony kialakítását.
Kimondták, olyan szakszervezeti tisztségviselőkre van szükség, akik nyíltan és nyilvánosan a tagság érdekeit képviselik. A mozgalom válaszút elé került.
Az értekezleten deklarálták: „Nem átszervezni, különösen nem felülről átszervezni kell a szakszervezeti mozgalmat, hanem lehetőséget
kell teremteni a tagság önszerveződésére. A tagság által meghatározott,
alulról építkező, demokratikus, sokszínű, változatos szervezeteket
létrehozó mozgalom kialakulása az egyetlen garancia arra, hogy az eltervezett változások visszafordíthatatlanná váljanak...”
Az értekezlet kimondta, hogy a szakszervezet olyan érdekképviseleti, érdekvédelmi szervezet, amely nem részese a hatalomnak; nem vállalkozik sem az állam, sem a párt politikai akaratának közvetítésére; nem vállal felelősséget a kormányzat és a párt politikai döntéseiért és azok végrehajtásáért.
A decemberi tanácskozást követően sorra tartották meg a szakmai,
ágazati szakszervezetek kongresszusaikat.
A szakmák többségénél a valóban alulról induló folyamatokkal megváltoztatták az addigi szakszervezeti struktúrát, szövetségek alakultak, illetve több szakma választotta az önállóságot. Nem lehetett tovább fenntartani a SZOT megmerevedett intézményét, megkezdődött a visszatérés a magyar szakszervezeti mozgalom hagyományaihoz.
A TDDSZ megalakulását követően több kisebb értelmiségi szakszervezet alakult. 1989 decemberében megalapították a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligáját (LIGA), azzal a céllal, hogy keretet, fórumot biztosítson a független szakszervezeteknek egymás támogatására, s közösen elfogadott célok együttes képviseletére. Elsődleges értékének tartja a tagszervezetek függetlenségét, az együttműködés önkéntes jellegét.
A LIGA háttérembereit markáns szociálliberális értelmiségi csoport alkotta.

1989 szeptemberében megalakult az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT), amely a szellemi tevékenységet végzők és közvetlen segítőik szakszervezeti társulása. Ehhez a szervezethet csatlakozott a későbbiekben az EFDSZ is.

1990 márciusában ült össze a magyar szakszervezetek XXVI. kongresszusa, és megalakították a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségét (MSZOSZ).
A régi-új tömörülésből kimaradók pedig 1990 júniusában megalapították a Szakszervezetek Együttműködési Fórumát (SZEF).
A fórum az értelmiségi és az alkalmazotti munkavállalókat, az egészségügyi és szociális, kulturális, művészeti, tudományos és közszolgálati területen dolgozó munkavállalókat tömöríti.
A rendszerváltozást tehát egy új szakszervezeti struktúra „fogadta”.

Mi történt a szakmánk háza táján?

Az eseményeket Herczeg Miklós, az EFDSZ korábbi főtitkára által a szervezet megalapításának húszéves évfordulója alkalmából írt visszaemlékezése alapján idézzük föl.

Az ezredfordulón az Erdészeti és Faipari Dolgozók Szakszervezete által szervezett „Erdő és erdei munkás a XX. században” című konferencián hosszabb előadás hangzott el az erdészeti érdekképviselet, érdekérvényesítés kialakulásának múltjáról, a kezdeti szervezkedésektől napjainkig szóló történetéről.
A szakszervezeti mozgalom rendszerváltásig fennálló szakmai struktúrája is az ’50-es évek elején alakult ki, amikor 19, a gazdaság és a társadalom egészét átölelő nagy szakszervezet jött létre, élén a SZOT-tal, mint központi csúcsszervvel.
Közvetlen történelmi előzmény: a MEDOSZ. A népgazdasági szakágazatokat többé-kevésbé lefedő szakszervezetek egyike volt a MEDOSZ, amely a mezőgazdaság, vízügy, agrároktatás és kutatás mellett
ellátta az erdészeti szektor érdekképviseletét is.
A korabeli gazdaság prioritásainak megfelelően a SZOT érdekképviseleti, -érvényesítési funkcióját tekintve, iparcentrikus volt.
A bányászat, vegyészet, építőipar stb. képviselői adták meg a tevékenység alaphangját. Jellemző, hogy a SZOT tekintélyes létszámú apparátusában egyetlen agrárszakember sem volt.

Erdészet, vízügy: futottak még

Hasonló tendencia jellemezte a MEDOSZ-t is, ahol a tevékenység fő területe a mezőgazdaság volt, a vízügy és főleg az erdészet háttérbe szorult.
1980-ig a struktúrán belül kialakult „szakmai” szakosztályok – melyek központi irányítás és szervezés mellett – többé-kevésbé megjelenítették a szakmai érdekeket.
Irányításukra a központ apparátusából egy-egy szakirányú végzettségű munkatárs volt kijelölve, aki összefogta az adott ágazat legismertebb szakszervezeti és gazdasági vezetőiből álló 15-20 fős szakosztályt.
A területi munka azonban megoldatlan volt, a megyei bizottságok a szorosan vett szakmai-szakszervezeti érdekek megjelenítésére nem voltak alkalmasak.
1980-ban olyan döntés született, hogy a szakosztályok tartozzanak közvetlenül az elnökség alá, élükön ne legyenek az apparátusból kinevezett egyszemélyi felelős irányítók (szakosztályvezetők), hanem a központ valamennyi funkcionális osztálya jelöljön ki egy-egy munkatársat a szakmai szakosztályok felé összekötőnek. Így a szakosztályoknak többé nem volt egyszemélyi felelős vezetőjük.
Az 1980-as évek végén, a rendszerváltás hajnalán már látszott, hogy mint sok más társadalmi, gazdasági struktúra, a szakszervezetek sem tudnak ilyen centralizáltan, felülről vezényelve érdemben működni. Átalakult a SZOT, és MSZOSZ (Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége) lett belőle.

Kicserélték a cégtáblát

A MEDOSZ is szövetséggé alakult, hat fő ágazat (terület) egy-egy
szakszervezet lett, élén a kinevezett (nem választott!) titkárral.
Azonban ezeknek a „szövetséget” alkotó szakmai szakszervezeteknek sem
alapszabályuk, sem szervezeti-működési szabályzatuk, sem saját költségvetésük, sem önálló ügyintézési jogkörük nem volt. Hivatalos levelezést, kapcsolatfelvételt csak a „szövetség” főtitkárán keresztül lehetett bonyolítani, mintegy az ő engedélyével. (Kis túlzással min-
den maradt a régiben, csak a cégtáblát cserélték ki.)

Küzdelmes önállósodás

Az alapszervi tisztségviselők és a tagság részéről is egyre erősödött az
igény az önálló szakmai érdekérvényesítésre, arculatunk megjelenítésére, a hazai és nemzetközi vérkeringésbe való önálló bekapcsolódásra.
Hosszas előkészítő munka után, alapszervi taggyűléseken, az egyes tagok aláírásával megerősítve megszületett a döntés: megalakítjuk az önálló jogi személyiséggel rendelkező Erdészeti és Faipari Dolgozók Szakszervezetét,
három tagozattal (erdőgazdálkodás, elsődleges faipar, költségvetés). Az ágazat vállalatai (a Szombathelyi Erdőgazdaság és a Pilisi
Parkerdő Gazdaság kivételével) és intézményei csatlakoztak hozzánk.
Már az előkészítés során, majd a kiválás bejelentésével óriási nyomás nehezedett ránk, szervezőkre. Az MSZOSZ és a MEDOSZ szövetség teljes jogi apparátusa (a cégbíróságig is elmenve!) mindent elkövettek önállóvá válásunk megakadályozására, nem riadva vissza időnként övön aluli ütésektől, rágalmazó, valóságot elferdítő körlevelektől sem. Ebből az elvtelen ténykedésből az MSZOSZ és akkori vezetője is kivette a részét. A MEDOSZ Szövetség megyei apparátusa a korábbi 20 évben nem járt annyit alapszerveinknél, mint azokban a hónapokban, eljutva az egyes munkahelyek szintjéig is, ami korábban nem volt jellemző. Minden hiába, a tagságot nem sikerült lebeszélni az önállóvá válásról.
A Fővárosi Bíróság 1993. augusztus 13-án jogerősen bejegyezte szakszervezetünket.
Zárójelben megjegyzi a visszaemlékező, hogy a rájuk zúduló ellenségeskedés jogi útvesztőiben több jogász is „elvérzett”.
Végül szívós és aprólékos munkával, sok utánjárással dr. Machács Barna
ügyvédnek sikerült végig vinni a folyamatot a bírósági bejegyzésig.

A szakma támogatta a megalakulást

A szabályzatok, működési rend, az infrastruktúra kialakítása, a tisztségviselők és testületek megválasztása után el kellett kezdeni a munkakapcsolatok kialakítását.
A szakma különböző szervezetei és vezetői az első pillanattól kezdve örömmel vették megalakulásukat, és messzemenően támogatták működésüket.
Központi és alapszervi struktúrák kialakítása után megkezdték a szóba jöhető és munkához elengedhetetlenül szükséges hazai és külföldi partnerek felkutatását.
Sikerült gyümölcsöző és elvszerű kapcsolatot kialakítani az államigazgatás
szakmai szerveivel (minisztériumok, ÁVÜ, ÁPV Rt., stb.), ahol a munkavállalói oldal teljes jogú partnereként fogadták el őket.
Kialakult a kapcsolatuk a Fagazdasági Országos Szakmai Szövetségével
(FAGOSZ), ennek eredményeként – országosan is elsők között – megkötötték az ágazati keret kollektív szerződést, melyhez alapszervezetek mindegyike csatlakozott.
Jó együttműködés jött létre szakmánk nagy múltú szervezetével az Országos Erdészeti Egyesülettel (OEE). Kialakították kapcsolatukat a
magán-erdőgazdák érdekeit képviselő MEGOSZ-szal is.

Távozás az MSZOSZ-ből

A változó kormányok mindegyike alatt kezdeményezői és résztvevői
voltak az ágazati szintű érdekegyeztetés szervezete megalakításának (FÉT, FAKÉT, stb.). Miután a munkához az MSZOSZ tagjaként a legcsekélyebb segítséget sem kapták meg, tagjaik felhatalmazásával 1995-ben kiléptek az MSZOSZ-ből.
Hogy az országos szintű érdekegyeztetésben is hallathassák hangjukat, először társult, majd teljes jogú tagként csatlakoztak az egyik országos
szakszervezeti konföderációhoz az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörüléshez (ÉSZT).
Kezdettől figyelemmel kísérték nyugdíjas tagtársaink sorsának alakulását,
megalakították a központi nyugdíjas bizottságot, amelybe minden alapszerv delegált összekötőt. Minden kormány ideje alatt, a törvényi lehetőségek függvényében több száz alacsony nyugdíjjal rendelkezőnek intézték el a méltányossági nyugdíjemelést. Beléptek a Nyugdíjasok Országos Képviseletébe is.
Ugyancsak kezdeményezői és alapítói voltak az Építőipari, Faipari és Erdészeti Ágazati Párbeszéd Bizottságnak. Kitartó és nehéz szervezőmunkával, a FATE közreműködésével létrehozták az ERFA önkéntes nyugdíjpénztárt. Munkajogi viták esetén több tagtársuknak is nyújtottak jogi tanácsadást ügyvédük közreműködésével.
Hosszú éveken át nyaranta dolgozóink több száz általános iskolás korú gyermekének szerveztek hazai és külföldi táborokat, valamint
családi üdüléseket.

Nemzetközi porondon

Széleskörű nemzetközi együttműködést alakítottak ki, elsősorban a térség rokon szakszervezeteivel. Kiemelkedően jól működtek cseh, horvát, lengyel, orosz és szlovák valamint román kapcsolataik. Jó munkaviszonyt alakítottak ki a holland, német, osztrák, svéd és az ukrán erdész szakszervezetekkel is.
A rendszeres vezetői megbeszéléseken túl, szinte évente tartottak elnökségi vagy össztitkári kölcsönös tapasztalatcseréket, látogatásokat egymás országaiban.
1995-ben felvettek bennünket teljes jogú tagként az Építőipari, Faipari,
Bútoripari és Erdészeti Szakszervezetek Világszövetségébe (IFBWW).
E szervezet finanszírozásában több szakmai tapasztalatcserén, továbbképzésen vettek részt tisztségviselőik itthon és külföldön. A világszervezet régiós (9) felépítésben dolgozik. Herczeg Miklós két ciklusban (8 évig) volt a közép-kelet-európai régió alelnöke.
Évek óta szervezzük a szakma széleskörű részvételével az erdészeti és faipari sportnapokat. E találkozók nemcsak a sportolást, hanem a szakma egységét is erősítik.
Nem lebecsülendő, sőt ritka jelenség, hogy e rohanó, állandóan változó világban, hogy az 1991-ben alapított Híradó folyamatosan megjelent, széleskörű aktuális szakszervezeti és szakmai információkat juttat el a tagsághoz – fejeződik be Herczeg Miklós részletes visszaemlékezése.

Hogyan, merre tovább?

A politika éppen e napokban adott alkalmat a vélemény-nyilvánításra, és állította helyzet elé szakszervezetünket. A 2019. évi központi költségvetési törvény, valamint az adótörvények munkavállalókra nézve hátrányos módosítása, amely a cafetéria rendszer három eleme közül jövőre az adómentes juttatások csaknem teljes körű megszűnését jelenti. A kedvezményes béren kívüli juttatások kategóriában a készpénz juttatás eltörlésével csak a SZÉP kártya marad évi 450 ezer forintos összeghatárig, míg az egyes meghatározott juttatások szintén nagyrészt megszűnnek, vagy bérként adóznak tovább.
Mindezek következménye a nettó jövedelem csökkenése.
Emiatt hirdették meg a szakszervezetek – így az EFDSZ is – november 6-ára a figyelemfelkeltő tüntetést.

A visszatekintés és a negyedszázados múlt felidézése, a tanulságok levonása után a legnehezebb föladat a jövő felvázolása. Ez elől a kötelesség elől nem térhetünk ki.
A jelenlegi helyzet értékelése most nem célunk, de a jövőkép felvázolása, és az a remény, hogy szakszervezetünk a következő 25 évben is aktív és eredményes lesz, megköveteli a körülmények ismeretét, áttekintését.

A szakszervezetünk merítési köre alig változott, a tagság létszáma stagnál. Nemzetközi kapcsolataink élénkülnek. Az anyagi helyzet stabilnak mondható. Mindez a közelmúltban lezajlott jogi és szervezeti átalakulások ellenére állapítható meg.
A szervezettség meglehetősen változó, ebben törvényszerűséget, szabályszerűséget nehezen fedezhetünk föl. Talán a személyi feltételek, az emberi tényező szerepét emelhetnénk ki a cégvezetés hozzáállásán kívül.
Ahol tekintélyes, tehetséges, jó föllépésű elnök/titkár viszi az ügyeket, és bírja a cégvezetés bizalmát, ott prosperál a szakszervezeti élet, nő a taglétszám. Ám, ahol a tisztségviselőnek nincs meg a személyes kisugárzása, a munkahelyi vezetők közömbösek, ott a langyos víz esete forog fenn.
Országjárásunk során találkoztunk néhány sztereotípiával a szakszervezetről alkotott vélemények tudakolása során.
Számos helyen vetették föl, hogy észrevehetetlen a szakszervezet (itt van szakszervezet? mit csinálnak?). A leginkább fontosnak tartott tényező az volt, hogy „de mit kapunk a tagdíjért?”. A harmadik ellenérv az időhiány, a rendezvények, programok elérhetetlensége volt.
Ezen objektívnek tekinthető tényezőkön túl bizonyára ideológiai-politikai okok is rejtőznek a szakszervezettől idegenkedők távolmaradásában. A szakszervezetek történetét áttekintve, még a legkevésbé átpolitizált időszakokban is a baloldali mozgalmakhoz, pártokhoz álltak közel a szakmai érdekvédelmi szervezetek. Legalábbis, ami hazai történeti folyamatot illeti. Még a legdemokratikusabb időszakokban is meglehetősen egyoldalú volt a szakszervezeti mozgalom, a pluralitás jelei nélkül. Ez a megállapítás – talán a Munkástanácsok kivételével – ma is érvényes. Hiányoznak a markáns keresztény-szociális irányzatú szakszervezetek.
Ehhez még hozzátehetjük a nemzeti elkötelezettséget is. Szemben az internacionalista beállítottsággal.
A rendszerváltással bekövetkezett ideológiai liberalizmus stigmatizálta és betolta a baloldalra a szakszervezeteket. Az 1945-től a rendszerváltásig eltelt idő bőven nyújtott tapasztalatot pro és kontra a szakszervezetekről, s ezek az élmények átadódnak a következő generációknak is. A politikai szocializációnak ez a terepe nem sok kedvező tényt sorakoztat föl a szakszervezetek mellett. Vagy azért mert ’bezzeg akkor mennyi juttatás volt’, illetve akkor ’mindenkinek kötelező volt belépni’. Ebből az előítéletes beállítódásból elég nehéz jól kijönniük az új szakszervezeteknek.
Nem ígérhetek mást, mint „vért, izzadságot és könnyeket” – hogy Winston Churchill 1940 májusában, Brightonban elmondott kampánybeszédének szlogenjét idézzem. A szakszervezetek régi fényének visszaszerzése nem könnyű feladat, hogy ne délibábos/északi fényes villódzás legyen.

Mi a recept?

Nem dicsekszem azzal, hogy a bölcsek köve a zsebemben van, de merészkedem néhány megfontolandó észrevétel megtételére.
Kezdem a „terepi” vezetők, a fronton lévők kiválasztásával, fölkészítésével.
A „munkaköri” alkalmasság e téren is alapvető fontosságú. A kiválasztás általában hosszabb „tapasztalati” folyamat eredménye. A közösség bölcsessége, érettsége döntő e téren: milyen kvalitású kollégára bízzák az ügyeik képviseletét. Aki nem büntetésként, hanem megtisztelő feladatként tekint e bizalom elnyerésére.
A megválasztott tisztségviselők képzése és továbbképzése is nagyon fontos feladat. A vezetői képességek nagy része adottság, de sokat lehet javítani a föllépésen, a beszéd- és vitakészségen. Hasonlóan fontos a jogi, ideológiai, politikai fölkészítés is.

A szakszervezet arculata, ideológiai beágyazottsága a szervezet identitása miatt alapvető fontosságú. A rendszerváltozást követő szakszervezeti átstrukturálódás egyik következménye az identitásvesztés illetve az identitáshiány. A politikai távolságtartás nem jelenti az identitást. Az legföljebb azt jelzi, hogy ’merre nem’, ’kikkel nem’. A negatív meghatározás nem rokonszenves, nem motivál követésre. Azt kell megtalálni, kijelölni, ajánlani, hogy merre, kivel és hogyan. Álláspontom szerint le kellene válni a baloldali, szocdemes-szocialista hagyományokról, és explicit nemzeti elkötelezettségű, keresztényszociális irányba kellene orientálódni. Ez az átpozícionálás nem könnyű, veszteséggel járhat, de a befektetett politikai munkának a későbbiekben több hozadéka lehet. Napjainkban sokan azért tartózkodnak a szakszervezeti mozgalomtól, mert azt még mindig valamiféle pártpolitikai terepnek tekintik. A szakszervezetek eredendő baloldaliságát esetenként politikusok is megfogalmazzák. Ettől kellene megszabadulni.
Legalább ilyen fontos feladat a szakszervezet láthatóvá tétele. Mind a külvilág, mind a saját szakmai közösségünk számára. A mai fiatalok, akik már a rendszerváltozás után szocializálódtak, nem születnek bele a kötelező szakszervezeti tagság családi légkörébe, számukra a szakszervezet egyfajta politikai mező, ahol nem biztos, hogy biztonságban lehet a nép egyszerű fia. A feladat tehát a szervezet „családbaráttá”, nyitottá, átláthatóvá tétele. Rögtön megjegyzem, hogy erre számos alapszervnél kitűnő példák vannak.
A jó példákról, gyakorlatról az Er FA Híradó hasábjain időről időre tudósítunk, beszámolunk. Hogy’ látható legyen a szakszervezet.

Zétényi Zoltán



Források:
Tóth András: Civil társadalom és szakszervezetek 1994 – MTA - kandidátusi értekezés

LUX JUDIT: A magyarországi szakszervezetek történetéből (2008., Politikatörténeti Intézet)
Wikipédia

(Keretes)
Szemelvények a Szakszervezetek Elméleti Kutató Intézete (SZEKI) kutatásaiból

A népgazdasági szintű gazdaságpolitikai döntések végrehajtását segítő szakszervezeti munka – 1985. SZEKI
A politikai intézményrendszer reformja és a szakszervezetek – 1988. SZEKI
A szakszervezeti munka tapasztalatai a gazdasági mechanizmus reformjának megvalósításában [tudományos ülés] 1970. SZEKI
A szakszervezetek részvétele a népgazdasági tervezésben – 1975. SZEKI
A szakszervezeti szervek termelést segítő tevékenysége a szocialista munkaversenyben, az újítómozgalomban, valamint a munka- és üzemszervezésben : dokumentumelemzés – 1975. SZEKI
Egy szakszervezeti bérreform koncepció alapvonásai – 1988. SZEKI
Tulajdonosi tudat és munkahelyi demokrácia – 1975. SZEKI
A szakszervezeti munka tapasztalatai a gazdasági mechanizmus reformjának megvalósításában : vitaindító előadás – 1970. SZEKI
Vállalati sajtó és üzemi demokrácia – 1975. SZEKI
Foglalkoztatás-politika, munkaerő-gazdálkodás a szelektív gazdaságfejlesztés körülményei között, és az ezzel kapcsolatos szakszervezeti feladatok – 1985. SZEKI
Munkaerkölcs a szocialista társadalomban – 1974. SZEKI

E sorok írója annak idején rész vett a SZEKI több kutatásának a terepmunkáiban.