Kitüntették Király Pált, az Erdészeti és Faipari Híradó szerkesztőjét

1956. október 23-ára emlékezett Fazekas Sándor miniszter a Földművelésügyi Minisztérium kitüntetési ünnepségén az FVM színháztermében 2015. október 22-ikén.


A „Kétmilliomodik hektár magyar erdő emlékérem" kitüntetettje 2015-ben d
r. Király Pál erdőmérnök, szakújságíró, szerkesztő, aki az emlékérmet mintegy negyvenöt éves újságírói, lapszerkesztői, tudományos,  szakirodalmi munkássága, életútja elismeréseként, közel kétezer szakcikk, önálló könyv, könyvrészlet megírásáért kapta; a magyar erdészeti szaksajtó történetében a legtöbbet publikáló szakíróként.
 
Dr. Király Pál erdőmérnök, Gödöllőn született 1932-ben. Oklevelét, az Erdőmérnöki Főiskolán, Sopronban szerezte 1954-ben.
1955-ben megkezdett szolgálatának első tizenöt évét a Váci Állami Erdőgazdaságnál és jogutódainál töltötte a Börzsönyben, különböző vezető beosztásokban – erdészetvezető-helyettes, erdőművelési szakelőadó, erdészetvezető, központi szakfelügyelő, egyidejűleg az észak-börzsönyi erdei vasutak üzemvezetője, gazdálkodási osztályvezető, majd igazgató-helyettes főmérnök.
1970. január 1-től, mint az Ipoly-vidéki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság szaktanácsadója, Budapesten újságíró-gyakornokként dolgozik.
1970. július 1. – 1994. október 1-ig – nyugállományba vonulásáig – Budapesten az „Erdőgazdaság és Faipar” című folyóirat felelős szerkesztője, először a Lapkiadó Vállalatnál, majd az Agricola Kiadó Kft.-nél, végül a Magyar Mezőgazdaság Kft.-nél.
Közben 1989-1993 között az „ERDÉRT Híradó” című üzemi lap, szerződéses szerkesztője.
A nyugdíjas éveiben folytatta szakírói, újságírói és szerkesztői tevékenységét.
1995-től 2003-ig az FM Erdőrendezési Szolgálatnál, illetve jogutódjánál, az Állami Erdészeti Szolgálatnál szerződéses jogviszony keretében szakmai kiadványok szerkesztésével, nyomdai előkészítésével és ügyintézésével, lektorálási feladatok ellátásával foglalkozott. Cikkeket tett közzé különféle erdészeti-faipari szaklapokban.
1998-tól 2015-ig az Erdészeti és Faipari Dolgozók Szakszervezete időszakos lapját, az „Erdészeti és Faipari Híradó”-t szerkesztette és jórészt írta.
Tudományos, szakirodalmi munkássága, kiemelkedő. Közel 2000 szakcikke jelent meg (kisebb úgynevezett helykitöltő és híranyagokat nem számítva). Két önálló könyvet írt: „Az Országos Erdészeti Egyesület története, 1866 – 1966”, Budapest, 1967, valamint „A velünk élő múlt”, Budapest 2000 és több kötetben társszerző, (pl. „Vivat Academia” és Magyarország a XX. században IV. kötete).
Írásainak bibliográfiája még nem készült el, de kijelenthető, hogy a legtöbbet publikáló szakíró a magyar erdészeti szaksajtó eddigi történetében. Tudományos szakterülete: a magyar erdészettörténet. Egyetemi doktori címet (dr.univ.) is az e témakörben készített disszertációja alapján nyerte el 1988-ban Sopronban.
 
1967-1969 között levelező úton elvégezte a Budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Ipari Kara mérnök-közgazdász tagozatának tanulmányait, amit abszolutórium zárt.
Főhatósági utasításra végrehajtott pályamódosítás miatt az oklevél megszerzésének feltételét képező diplomatervet már nem készíthette el.
 
Egyesületi és társadalmi tevékenységei: 1955. január 1-jétől tagja az Országos Erdészeti Egyesületnek. 1958-tól tagja az OEE Erdei Vasutak Szakosztályának. 1963-tól alapító tagja, azóta is aktív tagja, 1967-71 között pedig vezetője az OEE Erdészettörténeti Szakosztályának. 1967-től 1990-ig tagja az OEE országos elnökségének, valamint „Az Erdő” című egyesületi folyóirat szerkesztő bizottságának (utóbbinak 1998-2002 között szintén). 1971-1985 között társadalmi munkában az OEE főtitkára, 1985-1990 között pedig alelnöke. Főtitkárként az OEE egyik képviselője a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) országos elnökségében és az MTESZ nemzetközi kapcsolatok bizottságában. 1998 óta tagja az OEE Táj- és Környezetfejlesztési Szakosztályának, 2000 óta pedig az OEE Szeniorok Tanácsának.
1956-tól 1994-ig, nyugállományba vonulásáig szakszervezeti tag (Mezőgazdasági, Erdészeti és Vízügyi Dolgozók Szakszervezete, illetve 1970-től a Nyomda-, Papíripar és Sajtó Dolgozóinak Szakszervezete). 1970 óta tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ), 1971-2000 között pedig a Magyar Vadászok Országos Szövetségének (MAVOSZ). 1965-1969 között tagja volt a Dunakanyar Intéző Bizottságnak (DIB).
Kiemelkedő teljesítményeit több vállalati, és számos állami, minisztériumi és társadalmi szervezetek által adományozott kitüntetéssel ismerték el.
 
Dr. Király Pál eddigi szakmai pályafutása három fő fejezetre osztható:
1.)  Tizenöt év a gyakorlati erdőgazdasági munkában, a Börzsönyben.
2.) Negyvenöt év az újságírás-lapszerkesztés területén, nagyobb részben az „Erdőgazdaság és Faipar”, részben pedig az „Erdészeti és Faipari Híradó”, valamint az „ERDÉRT Híradó” szerkesztőségében.
3.) Szakmai társadalmi tevékenység az Országos Erdészeti Egyesületben, szakosztályi szinten 1958-tól kezdődően, fokozott intenzitással 1964-től, maximális fordulatszámmal 1971-1990 között (főtitkárként, majd alelnökként).
 
Mindahhoz képest, amit másfél évtizeden át a Börzsönyben tevékenykedett, és amire a továbbiakban készült, hatalmas fordulatot, nagy pályamódosítást jelentett a Budapesti Lapkiadó Vállalat állományába és az ERFA Szerkesztőségébe kerülése. Meg kellett tanulnia az új szakmát, megismerni annak írott és íratlan szabályait, szereplőit. Egy fél év állt ehhez rendelkezésre, amíg elvileg az Ipolyvidéki EFAG állományába tartozott, úgymond szaktanácsadóként. Azonban egy napot sem töltött ott, hanem a szerkesztőségben a lapkészítés tudnivalóit sajátította el újságíró-gyakornokként Ákos László lapszerkesztő és Bisztray Kálmán újságíró oldalán.
Saját bevallása szerint, szerencséje volt új főnökeivel, akik nem didaktikus módon tanítottak, hanem napi munkájukon keresztül példájukkal, s közben elejtett kis életbölcsességekkel. (Például: „Az újságírás – nem Szentírás”; „Szabad ország szabad sajtója azt ír, amit szabad” stb.) A gyakorlatban szerzett ismereteit később kiegészítette az újságíró szövetség által üzemi lapok szerkesztői számára szervezett kétéves elméleti tanfolyammal, amit munka mellett lehetett elvégezni.
       Újságírói pályafutásának első emlékezetes konfliktusa erre a gyakornoki időre esett, melyre így emlékezik: „1970 áprilisában volt Lenin születésének 100. évfordulója, s újdondász firkászként azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy ebből az alkalomból megemlékezést írjak a lapba. Igyekeztem az írást a szokásos ömlengő közhelyek elkerülésével, apolitikus tartalommal lehetőleg Lenin és a szabad természet közötti kapcsolatra koncentrálva elkészíteni (vadászat stb.). A gépírónő azonban Lenin szibériai száműzetésének évszámát elütötte és 1897-1900 helyett 1997-1900-at gépelt a kéziratba.
       A nyomdában a szedő a hibát észrevette és csoportvezetőjéhez fordult a helyes dátum megtudakolása végett. Azonban a csoportvezető elvtárs nem tudta. Ezt követően a kézirat az egész nyomdai belső hierarchiát bejárta, a pártirodát is beleértve, de a helyes évszámot senki nem tudta. Végül (ahelyett, hogy az ott bizonyára bőséggel rendelkezésre álló politikai irodalomban utánanéztek volna a megoldásnak) a nyomda munkás-származású, „foxi-maxi egyetemet” végzett igazgatója – leplezendő zavarát – egy dörgedelmes levelet küldött a Lapkiadó Vállalat igazgatójának: gondoskodjon arról, hogy a jövőben a szerkesztőségek ne küldjenek „súlyos politikai hibával terhelt kéziratokat” a nyomdának.
A levél másolatát azután Ákos László is megkapta – de saját igazgatónk ironikus súgásától kísérve. Így tudtuk meg, hogy tulajdonképpen mi történt. Szeretve tisztelt, bölcs tanítómesterem csöndes heherészéssel olvasta el a levelet, majd megmutatta, mondván: ha akarom, az átvétel igazolása után megkaphatom, s otthon kifüggeszthetem a WC-helyiség ajtajának belső oldalára…
Ez a látszólag egyszerű, inkább csak mosolyt fakasztó epizód (amely azonban akkoriban kevésbé rugalmas vezetők esetén rosszabbul is elsülhetett volna) egy nagyon fontos tapasztalatsor első mozzanata volt számomra. Nem sokkal később, már önálló lapszerkesztőként megtanultam, hogy egy nagyon kényes munkaterületre tévedtem. Az újságíró a közélet színpadán reflektorfényben mozog, ahol minden mondatát, minden szavát, sőt amint a bemutatott példa is mutatja, minden betűjét figyelő szempárok sokasága követi. S a konfliktusveszély ott leselkedik minden írása mögött. Érzékeny ember ne bocsátkozzon dzsungelharcba, amihez a körültekintés mellett bátorság és konfliktustűrő képesség igényeltetik. Meglepetésekben, konfliktusokban azután bőséggel volt részem a következő negyed században.”
Az újságírói tevékenység pozitív vonatkozásairól és az aktív szakasz befejezéséről így ír:
„Lapszerkesztői, majd 1971-től az ehhez társuló főtitkári minőségemben megnyílt előttem az ország, sőt megnyílt a világ. A helyhez kötöttséget, irodai bezártságot soha nem bírtam, talán ezért is lettem erdész. Most pedig még színesebb, még mozgalmasabb lett az életem.
A szakma minden lényeges megmozdulásáról értesültem, szinte minden számottevő eseményre meghívót kaptam és számos úgynevezett háttér anyagot is, amihez a termelő szférában, vagy köznapi emberként nem igen juthattam volna. Kötetlen munkaidőben dolgoztam, szabadon járhattam-kelhettem az országban, nagyon sok tájat, embert, intézményt megismerhettem. Hamarosan megkezdődtek a külföldi kiküldetések is. Európa számos országába eljutottam, sőt a tengeren túlra is, különböző szakmai rendezvények révén (konferenciák, kiállítások, cserelátogatások, stb.). persze többnyire „magyar módra”, vagyis a másodosztályú napidíj 30 százalékának garasaival a zsebemben. Mégis szerencsésnek éreztem magamat, mert sok más kollégámnak ennyi sem jutott azokban az évtizedekben. Persze cifra eset, konfliktus, ezeknek az utaknak a során is bőséggel adódott, ezek megírása külön kis kötetre rúgna. Az általánosítható tapasztalat: az utazás az egyik legjobb tanulás, de a nemzetközi munka roppant kényes terület.
    Érdekes módon lapszerkesztői munkám is kellemetlen módon ért véget. A rendszerváltás után a lap tulajdonjogát több más minisztériumi lappal együtt egy kft. kapta meg, amely két év után csődbe ment, vezetője eltűnt. Az újabb kft. kezén is csak hányódott a lap egy fél évig, s akkor úgymond, meghatározatlan időre felfüggesztette megjelentetését. Mivel támogatást saját erdészeti főhatóságunk akkori vezetőjétől sem kaptam, nem láttam további perspektívát és én is „bedobtam a törülközőt”, vagyis nyugállományba vonultam. Munkáltatómtól még egy búcsú kézfogást sem kaptam.”
 
Végezetül, munkásságának eszmei mondanivalójaként, életcél megfogalmazásaként idézzünk még egy-két mondatot tőle:
„Dolgozni lehet fizetésért is, de alkotni csak hivatástudatból lehet.
Én az erdészhivatás legszebb megfogalmazásának a legnagyobb magyar erdész, Bedő Albert mondását tartom, amellyel még az OEE történetének megírásakor, a ’60-as években találkoztam. Azóta – szép grafikai kivitelben – bekeretezve függ íróasztalom fölött. Sokszor adott erőt, amikor elfáradtam, netán a csüggedés, s kishitűség kerülgetett:
„Gondolatomnak és munkásságomnak soha meg nem szűnő tárgya az erdő, s hazám erdészetének jövője.”
/Halász Gábor/