2014. december - Mikor e sorok íródnak, igazi novemberi állapotok vannak az utcákon és a földeken, nem süt a Nap.
Valami szitál a kopasz fejemre, a járdát beborítja a hirtelen lehullott nedves levéltömeg. A városi emberek panaszkodnak, hiányzik a melengető őszi napsütés, a gazdák és az erdészek panaszkodnak, mert a sok eső miatt nem lehet kimenni a földekre meg az erdőre se rendesen...

 Én meg még nem tettem rendbe a kertet. De hát a novemberi időnek ilyennek kell lennie ezen a tájon, még ha ez okoz gondot is az embernek. Mondhatnánk úgyis, ez a normális, ehhez kell igazodnunk, cselekedeteinknél ezzel kell számolnunk.
Mert egyébként kevés dolog van, amivel számolni tudunk egyértelműen. A kevesek közül egyet kiemelhetek, amivel bizton számolhatunk, ez az általános bizonytalanság.
Ha kollégával találkozunk, egymásnak tesszük fel a kérdést, „Te mit tudsz?".
Szerencsére nem arról van szó, hogy pl. „hideg"háborúba keveredünk valamelyik nagyhatalommal vagy az EU-val. Ezt a sajtó szépen fel tudja fújni, és mindenki maga értelmezi, úgy, ahogy beállítottsága diktálja.
Mi, egymástól, szakmai jövőnket próbáljuk kitudni, kispekulálni. Természetesen ebben a jövőben benne van az ország helyzete, no meg a sajátunké is, a családé, a gyermekeinké.
A szakszervezet, a maga módján, szintén próbál eligazodni ebben a kommunikációs félhomályban. Annál is inkább szükséges ez, mert ha már sok mindenben kihúzták a lába alól a talajt, maradjon meg legalább valamiféle lelki segélyszolgálatnak vagy szemétládának, ami persze, ha betelik, csúnyán ki is tud borulni. A napokban civilek (pártok?) és szakszervezetek jelentek-jelennek meg az utcákon. Néha nem is tudni mi a pontos cél, de elindultak az őszi mozgolódások. Gyanítható, hogy e mögött a pártok munkálkodása is ott van.
Véleményem szerint az ország jövő évi költségvetése áll a háttérben az összes várható hatásával egyetemben. Ami eddig már eldőlni látszik, az adótörvényekben tisztul a kép, igaz nem minden előzmény nélkül (internetadó, cafetéria tervek hullámai, stb.).
Nem látunk azonban semmi biztatót a beígért közigazgatási és egyéb átszervezésekkel, létszám leépítésekkel kapcsolatban. Kérdezni kérdezhetünk, legfeljebb türelemre intő választ kapunk. Egyes nagyokosok szerint januárnál előbb nem is lesz erről bővebb információ, pedig a döntések már valamilyen műhelyben készülnek és lehet, hogy december 31-el meg is születnek a szükséges alapjogszabályok. Akkor aztán lesz rohanás, hogy a január 1-re datált változásokat visszamenőleg legalább az év második felére helyre tegyék. Erre is mondhatja valaki, a kormányzási ciklus elején ez is normális. Én meg azt mondom, hogy ugyan újabban már az időjárás is kezdi felvenni az emberi abnormitások jellegzetességeit, de hát arról mi nem tehetünk. Arról azonban igen, hogy annyit szabadna bevállalni, amennyit elbír az ország, meg a polgár teherbíró képessége.
Az erdészek, az erdőben dolgozó-gondolkodó emberek nem arról híresek, hogy türelmetlenek. Mindig mondják, hogy a fák maguktól nőnek (hozzáteszem, ha el nem lopják őket). Az előbbi emberfajta talán attól lesz türelmetlen, ha nem jól működik a jogszabályalkotás, a szakigazgatás, ha munkahelye bizonytalanná válik vagy elveszti szakmai jövőképét. Van, aki időben „lelép'" vagy csak egyszerű apátiába esik. Pedig csak ki kéne várni! Na, de mennyit? Hát, ez a legnagyobb baj, hogy erre nem tudunk választ adni...
Szakszervezetünk vezetősége az idei Kongresszussal változott. Ez nagyjából egybeesett az országgyűlési választások utáni Kormány megalakulásával is. A szakmát érintő változások alapjai, a tulajdonosi jogok gyakorlása, a minisztériumi irányítás adminisztratív oldala kialakításra került. Ez már számunkra „lekövethető" volt (ld. előző ERFA Híradó ágazati cikkét).
Saját szervezetünk működése, működtetése is kívánt újabb feladatokat, mindamellett, hogy a meglévő ágazati és szakszervezeti kapcsolatokat is aktualizálnunk kellett. Sikerült a már az előző vezetés alatt elindított kezdeményezéseket folytatni vagy éppen megvalósítani, mint pl. a sikeres Országos Erdészeti és Faipari Sportnapok, a finanszírozásunkat biztosító tagdíjnyilvántartás naprakész állapotának előállítása. Alapszabályunk aktualizálása (még ha a Bíróság igen nehezen izzadja ki a jóváhagyó végzést) és azokat a lépéseket megtenni, melyek a kapcsolatfelvételt szolgálják az új, az FM tulajdonosi joggyakorlóval.

Mint jeleztem, a változások alapját szolgáló intézmény (rendszer) ugyan kialakult, államtitkári nyilatkozatok hangzottak el a szakma fontosságát, jövőjét illetően, de a mögöttes tartalom, a lényeg még nem látszik.
Különös helyzet van már évek óta a szakigazgatásban. Az ott dolgozók kormánytisztviselői jogállásuknál fogva előbb a KIM-hez majd az új Kormány megalakulásával a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartoznak. Gyakorlatilag ott döntenek előrejutásukról, illetményezésükről, juttatásaikról és a létszámgazdálkodásról is. A szakmai irányítás maradt a szakminisztériumnál, illetve annak háttérintézményénél. A munkáltatók viszont megoszlanak a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal és a megyei kormányhivatalok között. Ez a kissé bonyolult helyzet még tovább fokozható azzal, hogy tovább lehet bontani a járási hivatalok felé, ami a több mint száz éve működő ciklikus erdőtervezést (az erdők állapotfelvétele, hozamszabályozása és az erdőgazdálkodás tervezése) lehetetlenné teszi. Isten ments, hogy e feltételezés beteljesüljön! Sajnos, azt is meg kell jegyezni, hogy a kormányhivataloknál dolgozó kollégák, vezetőik minden fáradozása ellenére, erősen túlterheltek a létszámkorlátozások és a megnövekedett feladatok miatt. Ehhez járul még a kiszolgáló eszközök (pl. a gépkocsi-futás) korlátozása is. Jelentősnek mondható a fluktuáció (és ezáltal tagságvesztésünk is). Ebben az ügyben már parlamenti interpelláció is elhangzott a közelmúltban.
A különböző kormánynyilatkozatok a majd bevezetendő életpálya modellekről, a több év alatt ki futtatott bérfejlesztésekről, a reményt nem engedik elhalni, de konzerválják a szkepticizmust vagy rosszabb esetben pesszimizmust. Talán nem is kellene életpálya modell, csak működő pálya az élethez!
Ahogyan az a sajtónak is köszönhető, erdőgazdaságaink egyre ismertebbek lesznek a nagyközönség számára. Itt nem a fatolvajok helikopteres kergetésére gondoljunk csak, hanem a cégek biztosította menedékházakra, erdei iskolákra, gyerekprogramokra, a „Muzsikál az erdő"-ről nem is beszélve.
A gazdaságok, hála a felélénkülő fapiacnak, az erdősítéseket öntöző csapadéknak és a tapasztalt szakembereknek, mostanában jól teljesítenek. Hogy a szakemberek és alkalmazottak megfizetése hogyan oldható meg a mai túlszabályozott világban, talán nagyobb feladat, mint a szakmai munka.
Na, ebben lehetne reformálni-egyszerűsíteni, úgy hogy az állam"kecske" is jóllakjon, meg a vállalati „káposzta" is megmaradjon.
Hasonló bölcsességeket bárki tud mondani, ennél szellemesebbeket is, de komolyra fordítva, ha bármiféle változtatásra gondolunk, előtte jó lenne azt is megvizsgálnunk, hogy a működő struktúra mennyire beteg? Elég lenne-e egy jó gyógyszer vagy azonnal sebészkéssel kell belevágnunk? Aztán majd meglátjuk... Mint minden ember (meg állat is), félünk a késtől. Mondja el először a doktor, mi a baj, mi lenne a terápia avagy hogyan kellene meggyógyulnunk, és próbáljuk ki! Mint már leírtam, addig a fák maguktól is tudnak nőni.
Ma hajnalban arra ébredtem, hogy a rádióm bekapcsol, és egykori egyetemi színésztársam beszél az erdész boldogságáról. Talán boldog-bolond erdészek vagyunk mindannyian, mert rettenetesen tudunk örülni egymásnak, de magunknak már kevésbé. Mert bizony mi már nem ballagunk el mindennap a beállt erdősítés vagy a cseperedő fiatalos mellett. Ezt talán a megszállott turisták még megteszik, de azoknak csak akadály az ilyen „bozótos féle". Úgyhogy az erdő is csak akkor hoz boldogságot vagy inkább megnyugvást az erdésznek, ha nincs vele baj éppen semmi.
De, hát ez a normális, nem? Amit szükséges, az erdész elvégzi vagy a vadász meglövi, a többi már az Úristen vagy a természet dolga.

Dudás Péter, az EFDSz elnöke